Törpapa és Buddha, meg egy gyönyörű barátság kezdete

Animációban dolgozom egy vidéki stúdióban, és mióta saját sorozatot viszek, elég nagy problémát okoz a lelkesedésem fenntartása, ezzel párhuzamosan ráadásul az ötleteim is kifogyóban vannak egy idő után.

Pár hete válságba is kerültem, teljesen úgy éreztem, hogy kifogytam az ötletekből, a ceruzám vége megkopott, már nem éreztem, hogy kedvem lenne a rajzhoz és a tervezéshez, ráadásul a következő projekt egy új karaktert is igényelt, ilyen kreatív feladatokra pedig pláne nem éreztem alkalmasnak magam.

Ültem az íróasztalom előtt, és próbáltam nem gondolni semmire, hátha az áldott üresség egyszer termékeny gondolatot szül, amiből aztán valami csodálatos dolog születhet.

A munkatársaim feszülten várták a terveket, már egy hetes csúszásban voltunk miattam, meg a krízisem miatt, nevetségesnek és kínosnak éreztem magam. Már nem csak azért voltam nyomorult, mert úgy éreztem alkalmatlan vagyok a feladatra, hanem azért is, mert miattam szívott egy egész csoportnyi ember, és nemcsak a grafikusok, még a műsorkészítő munkatársak is. Egy egész hétnyi programot kellett átírni miattam.

Eléggé rágörcsöltem. Az mentett meg, hogy Emese, legjobb barátnőm hazajött Németországból, és felfrissített, erőt adott egy beszélgetésben. Azt mondta, odakint erőt adnak neki a Magyarországról kivitt emlékei, meg néhány olyan tárgy, amit szintén itt vett. Viccesen úgy fogalmazott, hogy ezeknek olyan magyaros hangulatuk van, mint a gulyáslevesnek. Néha érzi a gulyás szagát az itthonról kivitt pulóverein, az étkészleten…

Elmesélte, hogy otthontalannak meg elesettnek érezte magát odakint első körben, de apukájától kapott fali dísze sok reményt adott neki a továbbiakhoz. Aztán rám nézett, meg az elkeseredett arckifejezésemre, és nagyot sóhajtott. Azt mondta, most azonnal rendelünk nekem is egy olyan képet, meglátom, tetszeni fog nekem. Megkapom tőle ajándékba.

Néhány nap múlva megérkezett a képem, amit Gyógyító Buddhának nevezett el az alkotója. Egy kézzel készített festmény volt egy különleges mintájú anyagon, amely Buddhát ábrázolta. Tőlem nagyon távol állt ez a világ, de eléggé tetszett, hogy az ábrázolt Buddha színe kék. Eszembe jutott róla a Hupikék törpikék, gyerekkorom meghitt boldogsággal nézett meséje, persze Hókuszpók volt a kedvencem, de ezt a bölcs Buddha-alakot Törpapával párosítottam.

Mindenesetre kitettem a képet az íróasztalom fölé, mert Emese szerint segít a rossz mentális állapot följavításában is (meg persze testi panaszokra is jó), és pozitív karmákat mozgat meg.

Életem egyik legmeghökkentőbb eseménye volt, amikor a Buddhával első közös éjszakánkon végre megjött a kedvem dolgozni. Önkénytelenül firkálgattam a papíromra, és ezekből a formátlan és céltalan vonalakból valahogyan mégis összeállt egy karakter.

A legviccesebb az volt az egészben, hogy vonásaiban eléggé hasonlított az én új lakótársamra, Gyógyító Buddhára. Narancs és kék árnyalatai domináltak a kinézetében, és bölcs, elmerengő tekintetet rajzoltam neki. Hátradőltem a székemben és nevetgélni kezdtem.

Emese, meg az ő pozitív energiái!

Még aznap éjszaka elkészültem a tervekkel, megírtam új karakterem történetét is, elég részletesen ahhoz, hogy minél hamarabb elkészülhessen a sorozatunk új része a csatornára. Nagyon szégyelltem magam, hogy a túlreagált drámám miatt ennyit kellett késnünk a résszel, a fórumokat sem mertem megnézni, hátha az összes rajongónk elpártolt már tőlünk, sőt, biztosan gyűlölködő üzeneteket is írtak bőven nagy türelmetlenségükben. Kicsit elkeseredtem a gondolattól, de azért folytattam a munkát.

Még a szereplő környezetét is megrajzoltam vázlatosan, a karakteremet pedig több szögből, különböző szituációkban, hogy minél pontosabb lehessen az ábrázolás.

A tervek összefoglalása végén rákanyarintottam a papírra szereplőm új nevét is, Buddy, és közben cinkosan összekacsintottam Buddhával a falon, akivel azóta is együtt dolgozunk.